Emléktáblát avattak Kunmardarason - Birkás István festőművész szülőházánál

Moonshine

Tisztelt Egybegyűltek, kedves Kunmadarasiak és Dunaújvárosiak!

            Amikor megtudtam, hogy Birkás István szülőfalujában emléktáblát avatnak a festőművész szülőházának falán, a világ legtermészetesebb fogalmai jutottak eszembe a Kunmadarasi szódás fiának életútjáról: hagyomány, kultúra, kitartás, kun makacsság, identitás, honszeretet, kultúra, földszag…

            2018 februárjában, 70. születésnapja előtt látogattam meg dunaújvárosi műtermében.

Molnár László tárogatójával idézte több kiállítás hangulatát és a közös élményeket - Miles Davist is meghívva Kunmadarasra.

            Többedszerre már életem folyamán. És a könyvében írt sorait olvastam:

 „Hetekig bolyongtam a pusztában. Mentem a Holt-Tisza medrében, követtem a futó madarak útját. Le akartam győzni a messzeséget. Vitt a hit, hogy valahol ott a pusztában megtalálhatom a megállt időt, a lehetetlent. A jelenemet cipeltem, de a múltamat kerestem. Mentem, mentem. A délután lassan belehajolt a sötét estébe. Szállt a csillagokba a föld meleg illata. Már átlátszatlan volt az égbolt feketesége. Nyugodtan lélegzett az éjszaka. Vacogtam az egyedüllét hidegétől, pedig jó társaságban voltam. Előttem, mögöttem, fölöttem, jobbról, balról körülöleltek a csillagok. A csillagok azért vannak – a teremtés negyedik napja óta –, hogy tanúi legyenek sorsunknak.” . 

Olvashattam Pista könyvében, amelynek kiadását ismét megéltük! Túl a halálán, túl az Ő hetvenén. Hetvenéves születésnapi beszélgetésünkkor azt mondta: „Kunmadaras mint ihletettség volt jelen mindig; mint egykori falu, úgy nem. Azok a tárgyak jelennek meg, amiket ott összegyűjtöttem. Az volt különös számomra, hogy ezek a tárgyak ott élnek emberekkel, majd túlélnek engem. Ez a probléma jelent meg a képeimen is. A fejemben most is rengeteg ötlet van, s kellene élnem még legalább negyven évet, hogy ezeket mind meg tudjam valósítani. Aggastyánként is képeket akarok csinálni.”.

A tárgyak tehát túlélnek minket, ám az ihletettség, mint Birkás Istvánban is ott izzó képessége és készsége volt, csak a kivételesek adottsága. Birkás István kivételesnek számító képzőművész volt egész életében. Kivételesen nagy lendülettel és szakértő izzással hozta létre a Dunaújvárosi Iskolát, az Y Galéria alatti műhelyt, amelyből ma már többek a nemzetközi porondon is megállják a helyüket. Szó volt nála az élet megélésről, amiből aztán a képek születhettek. Nos, a megéléshez minimum három érvényességnek kell teljesülnie. Az első, hogy megszülessünk, a második, hogy nevünk legyen, a harmadik pedig szorosan összekapcsolódik a katarzissal. Ez utóbbi ugyanis soha nem létezhet mély meg-és átélés, megtapasztalás nélkül. Birkás István ezt a hármasságot egyengette magában alkotássá, hol konstruktivistaként, hol ihletetten. A lényeg azonban mégis mindig az volt, amit tanítványainak is mondott: „A lelketekkel fessetek, semmi más nem számít.” És bizony a tanítványok, kortársak között voltak, akik elsajátították ezt az intelmet: Várnai Gyula, Rohonczi István, Balla Attila, Erdész László, Friedrich Ferenc, Móder Rezső, Farkas Mihály, Kaszás Tamás, Keserue Zsolt.

Guba László, Kunmadaras polgármestere (jobbra) személyes élményeit is megosztotta velünk a festőművész dunaújvárosi műterméről

Birkás Istvánnal most találkozom így először, itt Kunmadarason, ahol születésének helye éppen általa és munkássága által a szeretett szülőhelyet jelöli meg örökre. Képei közt, a műteremben mélázva, fel-felbukkan egy-egy Kunmadarasi lélek-háttérkép, létrehozva a Birkásit és a megismételhetetlent Dunaújvárosban. De ott volt vele a hely Kulcson, gyermekei társaságában, vagy Velencén, vagy New Yorkban. Tehát amit létrehozott csak az Ő lelkében hely-specifikus, lélek-specifikus. Pontosabban: IDŐTLEN. Amit színeiben örökérvénnyé alkotott, munkált, szöszmötölt képein, az kifeszíti az időt. Hajlítja a teret, betessékel a láthatatlannak hitt szférákba. És mintha egyetlen, a könyvében most újra megtalálható idézetre mutatna, annak elnyűhetetlenségére, a túlélés teremtő erejére, identitástörvényre, ha tetszik:

„ Ez a Madaras nem itt vót. Rígen, nagyon rígen Verebes vót, itt a hajtó úton. Nagyapám mutatta is a helyit. Két sor házból állott. Az Ecsehalmon állt a lovas futár, onnan nézte gyönnek-i a tatárok. Mikor látta, hogy jönnek, beszaladt a faluba. Erre Verebesen félrevertík a harangot, kaszára, kapára fogott mindenki, a falu végin összegyűltek, oszt’ lekaszabolták a tatárokat. Na, de egyet elszalajtottak, oszt’ hírt vitt a többieknek – mert az még csak az előőrs vót – a többiek elől a kun lakosság Verebestül csónakba ült, azon bemenekült a Nagy Üllőbe. A tatárok meg összerombolták Verebest. Ótán ültík meg ezt, Madarasnak nevezve, ahun most állunk.”.

Ahol egykor a helyi szódás fiaként felcseperedett fiú felnőtt, az övéi ismét hazahozták - nemzeti kultúránk részévé vált.

Birkás István által választott központi történetmesélő és formáló fogalom az IDŐ: benne születnek a lélek gesztusai, a mozdulatok által létrehozott tárgyak is benne öregednek, múlnak. De csak az idő által lesznek mítosszá és nyelvezetté az alkotások. Az egyén által alkotott vagy éppen megtalált pillanatok. És lesznek műalkotássá bármely szerkesztettségükben. Ismerve őt, én tudom, most megállt az idő kicsit Kunmadarason, benézett az egykori szódás házába, óriási pillantásával, az Alföldi eget karistolva, végighúzva egy ház falán, s megáll majd egy ablakkeret peremén. Az ablak: nyílás a világra, önmagunkra.  A Pista meg valahonnan nagyon kun mosollyal figyel bennünket Kunmadarastól Dunaújvároson át, New Yorkig, tudva: örök pillantás ez. Nagyon mélyről jövő, örök emberi, örök hazai ízű és úgy modern, hogy semmit sem veszít a hozzárendelt hűségéből.

Tartsuk meg, emeljük magasra. Értsünk a tiszta szóból.

Pálinkás István

Címkék: Publicisztikák
https://eszakfok.blogstar.hu/./pages/eszakfok/contents/blog/54802/pics/lead_800x600.jpg
Publicisztikák
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?